B. Hegedüs Piros

Festőművész. 1962-ben született Ajkán.

 

 

 

Pályakép

  • 1962 Ajkán született. Később Veszprémbe került, a Lovassy L. Gimnáziumba.
  • 1981 Megkezdte tanulmányait a Szombathelyi Tanárképző Főiskola rajz-matematika szakán.
  • 1985 Diploma után Balatonfüreden tanított három évet.
  • 1989 Belgiumba költözött. Tanulmányait folytatta a Sint Niklaasi Akadémián rajz és festészet szakon.
  • 1998 A rajzművészeti diploma megszerzése után, a fent nevezett intézmény tanára lett. Alsó és középfokú szinteken.
  • 2001 Festő diploma
  • 2002 Visszaköltözött Magyarországra.
  • 2003 A Zirci III. Béla Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola művésztanárként dolgozik.
  • 2004 Diplomát szerzett a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem vizuális nevelőtanár szakán. MAOE tag.
  • 2005 Tagja a Veszprémi Művész Céhnek

Vallomása életéről, művészetéről

altBelgium-Veszprém

Amikor 1989-ben kimentem Belgiumba, már akkor meg is született a döntés, hogy visszaköltözöm - vagyis a külfüldi létet csak tanulásnak, tapasztalatszerzésnek, világlátásnak, anyagi megerősödésnek szántam. Tudva, hogy időm véges, minden adódó lehetőséget kihasználtam, különösen a tanulás és ismeretszerzés terén. Persze a kapcsolatrendszer is sokat jelent most. Sose voltam igazán helyhezkötött - Ajka, Veszprém, Szombathely, Balatonfüred, Budapest -, de legerősebben mégis a Balatonhoz kötődöm. Visszaköltözéskor ezért eset a választásom Veszprémre. Elég nagy város ahhoz, hogy kellemes kulturális élete legyen, mentes a káros környezeti hatásoktól, és az ország legszebb városa (persze elfogult vagyok). Ide jártam gimibe, a Lovassyba, ami valami gyökeret is jelent. Romantikus utcák, fényben fürdő fák, terek, mélységek, panorámák - büszkén hívom ide látogatóba holland barátaimat. Balatonfüred és Almádi tovább gazdagítja a város környezetét. Döntésemet nem bántam meg, nyolc év után ma is boldogan élek itt.

Többnyire csendéleteket és kollázsokat készítek, melyek szoros kapcsolatban állnak egymással - a csendélet is inkább játék a lehetőségekkel, valamiféle színielőadásra utalnak. Fontos a háttér, a dekor, ami az alaphangulatot adja. Az asztal mint pódium, a játszma helyszíne, és az egymáshoz alig kapcsolható tárgyak lehetséges emberi helyzetekre asszociálnak. Ekkor bekapcsolnak a spotlámpák, elkószál a kép, mely nem tárja fel teljesen titkait, a nézőre vár, aki gondolati ugrásokkal, asszociációkkal egyéni emlékekkel részesévé válik a „nagy játszmának”, ami maga az emberi élet. Képeimen gyakran tűnnek fel a régmúlt emlékét felidéző, kissé megkopot tárgyak, amelyek az idő néma tanuiként bölcs hallgatásba burkolóznak. Jellemző még a színpadias megvilágítás eredményeként megjelenő, hatalmas, kissé torzított árnyék, ami kissé misztikussá teszi a békés látványt - megkérdőjelezve a látottakat. Vannak még állandó szereplőim, játékfigurák, sakkok, dobókockák stb. Golyók, amelyeket szinte a valóságig hűen próbálok festeni, hisz ez az a pici részlet, ami szinte megérinthető — invitálja a nézőt a „játékba”. A gondolataim, mint minden igazi nőnek, az emberi kapcsolatok körül forognak. Emlékek tematizálódnak, a gyerekkor, férfi és nő kapcsolata, játszmák, hangulatok, megannyi megfagyott pillanatkép érthető, vagy éppen félreéthető helyzetekről. Talán szimbolista csendéleteknek nevezném őket - a képek kompozíciója pedig a kollázsaimra emlékeztet, ami szintén a múlt emlékét idéző, megsárgult papírokból, könyvlapokból, képeslapmaradványokból alakít ki hangulatokat, ezekkel megkérdőjelezve a dolgok értékét. Foglalkoztat a kérdés, hogy lehet-e művészi érték a régi, kidobására ítélt szemét, vagy érték-e a sok mai szemét, amivel értékként árasztanak el bennünket. Ezeket a komoly gondolatokat igyekszem meleg színekkel, számomra kellemes hangulatokkal megjeleníteni a vásznaimon, hisz nem megijesztés, csak elgondolkodtatás a célom. Ahogy Paul Klee mondja, "a művészet nem a láthatót másolja, hanem láthatóvá teszi a dolgokat".

Hídépítő akarok maradni, mint ahogy eddig is. A zirci III. Béla Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézményben építem a hidat a diákok számára a művészet szeretete felé, továbbá, amennyire lehet, a számomra annyira kedves két országot, Magyarországot és Hollandiát szeretném közelebb hozni egymáshoz — mások és magam számára is. Szépen kiegészíti egymást a világ e két, kissé távoli szegmense.

B. Hegedűs Piros képei

Duett és duelle

Ahhoz, hogy e kiállítás lényegét és különös aktualitását jól megértsük, fel kel idéznünk a művész, B. Hegedűs Piros életének egy fontos, és hatásában a mai napig eleven epizódját. Azt a pillanatot, amikor Antwerpen főterén állva, könnyeivel küszködve, majd alul is maradva e küzdelemben, úgy döntött, életének néhány évét flamand földön éli le. Bár döntésében a szívbéli szempontok minden bizonnyal jelentős szerepet játszottak, akkor, vagy később sokszor átgondolhatta, hogy elhatározásával a magyar kultúrhistória járt útjára lépett. A mesterség titkait Európa útjain kereső céhlegények és protestáns prédikátorok, és a messzi tornyokat sorba látogató, szédülő, elbúsongó, majd a porba lehulló költők, festők, szobrászok és más alkotó népek útjára. Ha végiggondolta, jól gondolta végig, mert az ezen az úton szokásos közlekedési szabályok talán legfontosabbika, hogy útja végén az utazó visszatér hazájába, és kincseivel az őt útjára bocsátó közösséget gazdagítja.

Kiállításával B. Hegedűs Piros ennek a kötelezettségnek tesz eleget, és mi képein egymás mellett, párban láthatjuk, mit jelentett magyarnak lenni Belgiumban, és mit jelent Belgiumból visszatérve alkotó életet élni itt, Magyarországon. Belgiumban született képein ott ragyognak az elhagyott szülőföld színei, egy vibrálóbb temperamentum szembesítése a flamand mindennapokkal, egy világgal, ahol hűvösebbek a napok és hűvösebbek a színek, ahol fakóbb az ég, és az év 365 napjából kétszázötvenen esik az eső. E nyugodt, fegyelmezett, ügyeit évszázadok óta konszolidált szabályok szerint intéző világ végül csaknem elfogadta és csaknem megváltoztatta a körébe csaknem befogadott idegent. Mindez nem múlt, nem múlhatott el nyom nélkül felette. Újabb képein ezért derengenek fátyolosabban a színek, ezért váltja fel az asszonyi szenvedély motívumait valami merengőbb, áttételesebb, szemlélődőbb gondolat. Belga képein a Salomék, a testüket feltáró Európék izgatott vörösbe öltözteti próbababáit, legújabb képeinek egyikén arctalan, de hús-vér gyermek kísérleti meg legyőzni a gravitációt, kiszökni képből, sorsból, időből, végül mégis visszahullva, mint a fel-feldobott kő. Százszor is, végül is.

Képeinek makacsul visszatérő, látható alkotói szeretettel dédelgetett motívumai az idő patinájával bevont, már-már emberi alkatú tárgyak. Egy rézkilincs finom íve, egy régi hangszer hajlékony sziluettje, egy emlékeivel bezárkózó, hallgatag kapualj, egy ablak, homályos üvegén titkok szótlan csillogása. Egy csendes, az agresszív, de mégis a heroikus pózoktól is irtózó lázadás képei ezek, maga a szelíd, de konok és termékeny korszerűtlenség. Egy világban, mely az új bűvöletében már a tegnapit is képtelenül, szégyenletesen avíttnak látja, mely az autonóm személyiségből a végtelenségig elhülyített fogyasztót csinál, hogy kívülről vezérelt vágyait eszelős tékozlással csillapítsa, e fogyasztói glóbuszon valóban cselekedet értékű ez a hitvallás a régi, a szolgálatban megkopott, a maga titkos történetét finoman, misztikusan szétsugárzó részletek szépsége mellett. E lázadás asszonyisága, bensőséges melege, e tűnődő nosztalgia bátor bája oly nyilvánvaló, hogy készségesen adjuk cserébe e képek, e ma látható életmű születésének és létezésének végső értelmét és célját: a szeretetünket.

Mert e képek póztalanul, leplezetlenül, egy kicsit szemérmetlenül, önmagukat szinte kiszolgáltatva igénylik szeretetünket. Asszonyi művek e szempontból is, üzenetek a jobb félteke világából, ahol e pőre logikát túlsuttogják a lélek hangjai, ahol még a kétszer kettő józanságánál is van hatályosabb törvény, ahol a szabadság és a rend maszkulin végtelenjét az asszonyi jóság meleg értelemmel tölti meg. Bátorság kell ehhez és erős küldetéstudat. A világ, amelyben élünk, problémáit gyakran erővel, néha nyílt erőszakkal oldja meg. A könyörtelenség az erő jele, aki érzékeny, az gyenge, és az erőszak és könyörtelenség e kultuszában a gyenge predesztinált préda. Okosan teszi, ha érzelmeit , gyengeségét , szerepek, maszkok mögé rejti, és ha a kultusz szabályaival szembeszállva mégis a nagy nyilvánosság előtt kiállítja sebezhetőségét, akkor vagy ostoba, vagy nagyon és nagyon trenden túli módon bátor. Ezek a képek bátor képek, bátorságuk trenden túli, de több, mint tiszteletre méltó. Figyelemre méltó. Szeretetre méltó.

Méltó arra, hogy komolyan megfontoljuk kissé tanárosan, tehát ismét csak póztalanul, érthetően, követhetően, emberi nyelven megfogalmazott üzenetét. Ehhez , elszakadva a részletektől , vissza kell térnünk oda, ahol nem is egyenként e képek, hanem a kollekció egészének lényege lappang. A címhez, mely nemcsak párba állít országokat, világokat, éneket, de konfliktusukat, elkerülhetetlen harcukat, párbajukat is feltételezi. Valaha, a világról alkotott képünk történetének egy döntő pillanatában a világot dzsungelnek, az életet harcnak, a túlélésért folytatott szakadatlan küzdelemnek láttuk. Ma már tudjuk: képünk egyoldalú volt, szegényes és éppen a lényeget tekintve alapvetően téves. Mert a világ harc is, de együttműködés is, és mi, e világ lakói együtt azt is elérhetjük, amit egymás ellen csak elveszíthetünk. Meg kell próbálnunk hinni ebben, a lehetőségek, az útváltozatok, az értékek működőképes szimbiózisában. Abban például, hogy a messzi tornyokat látogató vándor nem szükségszerűen szomorúan magyar, hogy nem szükségszerűen hull a porba, hogyha visszatér, hogy magyarságunk és európaiságunk lényege szerint annyira egy és ugyanaz, hogy párosuk nem baj, hanem feladat. Ez a kiállítás, egy cseppet sem szomorúan, hanem elkötelezetten magyar, szelíd, bátor, alkotó asszony kiállítása kicsiny, de lényegi része a megoldásnak. Egy európai pillanat. Szedjük össze minden bátorságunkat, és örüljünk neki.

(Asztalos István megnyitóbeszéde a Duett és duelle c. kiállításon
Művészetek Háza, Veszprém - 2004)